Mielőtt másolnál tisztelj meg azzal, hogy megkérdezel!

Az első részben megismerkedtünk a kezeletlen alumínium tulajdonságaival. Nézzük a speckósabb verzióit!

Kezelt Alumínium

Két nagy csoportra osztható: 1. amikor magát az alumínium felületét alakítják át és így kapnak egy jobb tulajdonsággal rendelkező fémet és 2. amikor az ebből készült edényeket bevonják más anyagokkal (pl. Teflon). Az  1. pontban említett eljárást hivatalosan elektrokémiai oxidálásnak nevezik (anodizálás vagy hagyományos néven "eloxálás"), amelynek során a megfelelő összetételű és töménységű elektrolitokban - legtöbbször savakban - a munkadarabokat anódnak kapcsolják. Az anódon képződő oxigén reakcióba lép a fém felületével, amelyen a természetes oxidrétegnél vastagabb, keményebb, kémiailag ellenállóbb oxid réteg alakul ki. A túrázásra szánt alumínium edények fokozott kopásállóságának biztosítására az ún. kemény anódos oxidációs eljárást használják. Ez még jobb tulajdonságokkal ruházza fel kis bödönünket. Ezt híg (1-2 %) kénsavban, 0 C körüli hõmérsékleten, 40-60 V egyenfeszültséggel alakítják ki. Anódos oxidáció során, tehát magából a fémbõl alakul ki a védőréteg. Vagyis ezzel a módszerrel egy kemény és tartós felületet kapunk anélkül, hogy más anyagot hozzákapcsolnánk az alumíniumhoz és ezzel növelnénk az esélyt arra, hogy az majd a későbbiekben lekopik. Manapság mindenki a titánért van megőrülve. Ez semmi más, mint a gyártók marketingfogása. Csakhogy megvédjem az anodizált alumíniumot álljon itt néhány jellemzője, ami megmutatja, hogy az öreg profi még nem játszotta ki magát a lehetséges választások közül:

- a kapott felület magasan reakciómentes, így nem fog elszíneződni és nem ad át semmilyen mellékízt az ételnek,

- nem deformálódik olyan könnyen, mint a hagyományos Alu cucc,

- az étel nem ragad le és ég meg, mert az anyag egy nagyon sima, tapadásmentes felülettel rendelkezik,

- egyszerűbb használat, mert nem kell annyit kavargatni az ételt és kapargatni a lábas aljára leülő sűrejét,

- könnyebb elmosni,

- karistolásnak nagy mértékben ellenáll,

- egészségesebb, mert kevesebb zsiradék elég és nem szivárog semmiféle fém az ételedbe,

- a sötétebb szín (az ilyen edények sokszor sötétszürkék vagy majdnem feketék) jobban vezeti a hőt, vagyis üzemanyagot spórol meg nekünk,

- kétszer olyan erős, mint az acél(!),

- az a csekély többletsúly a titánhoz képest segít az edénynek jobban ülni a főzőalkalmatosságodon,

- nem utolsó sorban sokkal olcsóbb, mint az a felkapott titán.

A második eljárás hasonlóan jó tulajdonságokkal vértezi fel az egyszerű alumínium edényünket, bár a Teflon-bevonat - még ha három rétegű is - sosem lesz olyan tartós, mint az anodizálás. Ezért nem ildomos fém evőeszközt használni az ilyen kütyükben való melegítéskor, főzéskor. A teflon bevonatoknál tartósabb és környezetbarátabb megoldást kínál a vízbázisú, kerámiabevonat. Ez többnyire nem más, mint szilikon-dioxid (SiO2), amit nanotechnológiával visznek fel a nyers alumínium lábasra. A keletkező réteg nagy kopásállóságú, jól bírja a karcolást, nem tartalmaz ártalmas anyagokat - sem a környezetre, sem emberre -, jó hővezető képességgel bír és 450°C fokig nyüstölheted - kétlem, hogy a túrafőződ bírna ennyit! Szóval egy fokkal jobb, mint a teflon. Igaz, árban azért ez már nem egy szimpla alu bili árában mozog (kb. 40$ egy átlagos 1L-es lábaska fedővel)!  Az egyik nagy úttörője a technológiának az amerikai Evernew.

folyt. köv.