Mielőtt másolnál tisztelj meg azzal, hogy megkérdezel!

Igazság szerint étkezési szokásainkat a vadon mélyén négy fő csoportra lehet bontani. Helyesebben azt, hogy hogyan is kellene ott magunkhoz venni a táplálékot.

Az első csoportba a túrázók, táborozók és bozótmíveskedők tartoznak. De még itt is vannak eltérések, amit mindjárt részletezek. Nos, a túrázók folyamatos mozgásban vannak odakint és az összes felszerelésüket a hátukon cipelik magukkal - jelentős súlytöbblet. Ebből könnyen belátható, hogy nekik többször, de alkalmanként kevesebbet szabad étkezniük, hogy ne legyen teljesítményvesztés. Azonban talán az ő ételüknek kell a legkomplexebbnek lennie a folyamatos, egész napos terhelés miatt. A tápanyagoknak ellenben gyorsan felvehetőnek kell lenniük a szervezet számára. Ez azt kívánja meg, hogy a bevitt táplálék a szénhidrátokat, zsírokat és fehérjéket olyan formában tartalmazza, ami minél kevesebb energia-ráfordítást igényel szervezetünktől (erről majd még bővebben lesz szó). Ez mellett a vázizommunka miatt kiizzadt ásványi anyagokat és nyomelemeket is pótolni kell. Plusz az állandó mozgásban létből fakadóan kevés ideje van az ételkészítésre, ezért a fő étkezés hangsúlya az ebédről áttevődik a vacsorára - amikor is már tábort vert éjszakára. Ami az étel teljesen más összeállítását igényli. A bozótmíves és a táborozó a számára legoptimálisabb közegben (jó táborhely, könnyen elérhető, tiszta vízforrás, biztonságos tűzrakási lehetőség, stb.) marad és ott gyakorolja tevékenységét. Hátát nem húzza a felszerelés többletsúlya. A táborhely körüli munkák során az izomterhelés hektikus (pl. amikor fát vág vagy szerszámot készít megemelkedik), ami egész napra vetítve tartalmaz több, akár hosszabb pihenőszakaszt is. Ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor lustálkodik, mindössze az izommunka könnyedén az aerob fázisban tartható. A táborozónak, bozótmívesnek több ideje jut ételkészítésre, ezért a főétkezés maradhat az ebéd, ami ezáltal lehet jóval energiadúsabb, hogy még a délutáni munkákra is biztosítson elegendő energiát.

A második csoportba az a fajta étkezési kultúra sorolható, ami a Természetben élő, a civilizációtól elszakadt emberek sajátja. Ők annyiban különböznek az első csoportba tartozóktól, hogy nem kell megváltoztatni étkezési szokásaikat az elfoglaltság tartamára. Akár már a kiköltözéskor ráállhatnak pl. az előző bejegyzésben említett paleolit étkezésre és ez fenntartható számukra, mivel a vadonban van állandó lakóhelyük. A felszerelést sem kell magukkal cipelni. Ez azt eredményezi, hogy egy jóval magasabb szinten felszerelt konyhával dolgozhatnak, így a táplálék elkészítésére is többféle módozat áll rendelkezésükre. Ráadásul az ilyen lakóhelyeken van saját háztáji, veteményes és egyéb kultúrnövény, amikből megbízhatóan és egyszerűbben színesíthetik ételeiket. Plusz mivel helyben élnek bátran kísérletezhetnek új alapanyagokkal és elkészítési módokkal is. Valamint idejük is több van ételt készíteni, mint a városból pár napra kiszakadó túrázónak, bozótmívesnek vagy táborozónak. Viszont, ha valaki komolyan gondolja a vadonbéli életet, az a legkevesebb gépesítést fogja elvégezni a ház körül és megpróbálja a lehető legkisebb behatást tenni környezetére. Ez azt jelenti, hogy sok műveletet kézi erővel fog elvégezni, amihez sokkal több szénhidrátra, zsírra és jó minőségű fehérjére lesz szüksége, mint egy városi puhánynak, akinek nem kell keményen megdolgoznia az előállított javakért vagy épp több száz kalóriát égetni csak a test fűtésére pl. (próbált már valaki télen, mínusz 30 fokban nem odafagyni a pottyantós budihoz? Na, az tudja miről beszélek!)

A harmadik csoport valahol az első kettő között van. Ezek a katasztrófát vagy katasztrófákat túlélők halmaza. Ide tartoznak némi különbséggel azok is, akik valamilyen okból kintrekedtek a vadonban és a mentésre várnak. Nekik egy biztonságos helyre kell vonulniuk. Itt lehet eltérés a két típus között, mivel a mentés szempontjából sokszor azt tanácsolják, hogy maradjanak a helyszínen. Ám ez sem mindig megoldható vagy a helyszín éppen akadályozza a kiemelést. Ilyenkor muszáj egy védettebb, de jól látható helyet keresni, aminek közelében esetleg egy légi mentés is kivitelezhető - már amennyiben mozgásképesek. Tehát ez a szakasz nagyban hasonlít a túrázóéra, azzal a plusszal, hogy a szervezetet óriási negatív hatás érte, ezért energiaigénye többszöröse lehet egy, nyugodt kellemes időtöltését élvező turistáénak. A drasztikusan megváltozott életkörülményei miatt jelenleg poszttraumás sokk alatt áll. Ez egészül ki a disz-stresszel a jövője miatti aggódásból fakadóan, ami hatalmas mennyiségű energiát emészt fel szervezetében. Ha felkészületlenül érte a katasztrófa, akkor még rosszabb helyzetben van, mert felszerelése, ruházata sem kielégítő a helyzethez mérten. Ráadásul a katasztrófát túlélők környezetében bekövetkezett változások miatt forrásaik is eléggé korlátoltak lehetnek. Mégis majdhogynem nekik van szüksége a legmagasabb energiabevitelre. Ételeinek sok rostot, ballasztot kell tartalmaznia, hogy ne érezzék magukat olyan gyakran éhesnek és tudjanak koncentrálni a megoldandó feladatokra. Sok szénhidrátot és fehérjét kell fogyasztaniuk, hogy legyen erejük hozzájuk. Amennyiben a katasztrófa utóhatásaképpen megjelennek a fosztogató hordák, azok további stresszt jelentenek. Elkerülésük mindennapi feladattá válik. És akár a tűzgyújtást is lehetetlenné teszi vagy legalábbis nagyon rizikóssá. Mivel táplálkozásuk szűkös forrásokra és korlátolt felszereléssel való elkészítésre szorítkozik, növelve ennek hatását a poszttraumás sokkal és a disz-stresszel, hamar jelentkezhetnek a vitaminok és nyomelemek keltette hiánybetegségek, amik ezek folyományaként jóval nagyobb mennyiségben ürülnek ki a szervezetből. Vagyis ezek pótlására is gondolniuk kell! És ezzel elérkeztünk az utolsó csoporthoz.

A negyedik típushoz a katonai túlélés tartozik. Ellenséges, mondhatni ismeretlen területen, agresszív ellenféllel a nyomában, csekély felszereléssel,  tartalékkészletek nélkül, folyamatos menekülés közben már maga az étel beszerzése, illetve annak való elejtése kockázatos tényező. Hiszen az erre pazarolt idő a meneküléssel tölthető időből vesz el. A ráfordított energiáról már nem is beszélve. Ezek után a nyersanyagot fel kell dolgozni (újabb időveszteség, plusz ha tüzet is kell gyújtani hozzá, az elárulhatja a harcos pozícióját, de még később is árulkodhat hollétéről, ha nem megfelelően tünteti el a nyomokat). Az étkezéssel is további értékes perceket veszíthet a katona, hiszen a tűzön elkészített étel eleve túl forró az azonnali fogyasztásra. Ezért oktatják számukra és írják le szinte az összes normális túlélő könyvben - külön fejezetet szentelve neki -, hogy mik azok a növények és állatok, amik akár előkészítés és feldolgozás nélkül is fogyaszthatóak. Ezek közül egy párat begyűjtve útközben is ehet belőlük, nem kell hosszú időre megállnia. Ez mindvégig igaz, amíg ki nem jut az ellenséges területről. A katonai túlélést az is nehezíti, hogy mindeközben semmilyen nyomot nem hagyhat hátra, amiből helyzetére következtethetnének. Vagyis folyamatosan nagyon alaposnak és fókuszáltnak kell maradnia. Emellett figyelnie kell a később használható információk megjegyzésére is, amit majd a kihallgatáson részletesen vázolnia kell. Összegezve óriási nyomás alatt, szinte folyamatos fizikai terhelés mellett, minimális eszközzel, minimális lehetőségek között, minimális alapanyagból és a legkevesebb időráfordítással kell pótolnia az elvesztett szénhidrátotkat, zsírokat, fehérjéket, ásványi anyagokat, nyomelemeket és vitaminokat. Persze az is elég, ha élve eljut a kiemelési zónáig. A többit már otthon megoldják a katonai kórházban. Mégis az ilyen helyzetbe került emberek táplálékigénye a legnagyobb, lehetőségeik pedig a legszűkösebbek. Azonban szerencsére rövid ideig tart (jó esetben pár nap vagy hét) és nem is feltétlenül az a cél, hogy Rambo öt kilóval gyarapodva kerüljön ki a bozótból. Bár a szétszórtság elkerülése végett és a menekülés fenntarthatósága érdekében a szituációhoz mérten fedeznie kell a veszteséget. Különben ő lesz a veszteség az állománytáblán.

folyt. köv.